Bevezető gondolatok

A tanári mesterség egy ponton radikálisan különbözik minden más mesterségtől, legyen az szellemi vagy gyakorlati természetű. Ebből a szempontból teljesen egyedül áll a hivatások között, és semmi máshoz nem hasonlítható. Ráadásul a tanári mesterségnek ez a sajátossága kulcsfontosságú éppen a tanárképzés szempontjából.
 
Nincs még egy szakma ugyanis, amely ennyire szem előtt lenne. Nincs még egy munkakör, amelyről ennyi intenzív tapasztalatot szereznénk, akár akarjuk, akár nem. Hatesztendős korunktól kezdve 12-13 éven át minden áldott munkanapon reggeltől délutánig azt figyeltük, hogyan dolgozik a tanár. Ha a buszvezető vagy akár a sebész munkáját figyeltük volna ilyen intenzitással – gondoljunk bele még egyszer: 12 éven át heti 5 nap 4-6 órán át – vajon nem tanultuk volna meg, hogyan kell ezt csinálni? Mi van ezen még tanítani való? Vajon mi indokolja a tanárképző intézmények nagy igyekezetét, hogy felkészítsék a hallgatókat a tanítás mesterségére?
 
Persze könnyen rájövünk, hogy azért némi képzésre szükség van, hiszen a tanár munkájának csak egy része az, amit látunk, egy másik része a háttérben zajlik. Röviden: a felkészülés és tervezés, valamint a tanulók munkáinak értékelése. Ezt tényleg külön kell megtanulni, de azért látható, hogy ez olyan tudás, amire elsősorban mégis maguk a tanárok tudják megtanítani az új nemzedéket. Ehhez inaskodásra van szükség, arra, hogy egy kiváló tanár mellé szegődjünk, és őt segítve lessük el a mesterség láthatatlan fortélyait. És valóban, a pedagógusképzésnek van is ilyen eleme. De mi szükség van az elméleti oktatásra, jelesül éppen erre a tárgyra, amelynek a jegyzetét most böngészi az olvasó, és amelyet néhol tanítás- és tanuláselméletnek, máshol oktatáselméletnek neveznek, megint máshol pedig a még tudományosabban hangzó didaktika névvel illetnek?
 
Sokan valóban azt mondják, nincs erre szükség. A jó pedagógust szerintük az „ösztön” teszi hatékonnyá. Akiben van rátermettség, az jó tanár lesz, akiben nincs, az hiába is magolja a didaktikát, rajta ez nem fog segíteni. Az ilyen állítások mögött is az az első hallásra nagyon is meggyőzően hangzó vélekedés húzódik meg, hogy aki tízezer óra hospitálás alatt sem tanulta meg a mesterség alapjait, abból nyilván a hajlam és rátermettség hiányzik, aki viszont rendelkezik ezekkel, annak már csak a tudományokat kell megtanulnia, hogy eredményes tanár váljék belőle.
 
De kérdezzünk vissza: biztos-e, hogy a jövő tanárainak ugyanúgy kell tanítaniuk, ahogyan őket tanították? Nos, a világ változik, de a változó világban nagyon lassan alakul át az iskolák világa. És annyi biztos, hogy az iskolák mai teljesítménye sehol a világon nem igazolja vissza a régi pedagógiai eljárásokat. És ha innen nézzük, az a hatalmas pedagógiai tapasztalat, amellyel gyermek- és ifjúkorunk felvértezett bennünket, nemcsak elégtelen, de egyenesen veszélyes. Hiszen a hagyományos tanítás, amely előadáson, magyarázaton alapul, és azon az előfeltevésen, hogy azt is meg kell tanulni, amiből semmit nem értünk, a zsigereinkbe ivódott bele, sokkal mélyebben, mint gondolnánk. Ha változtatni akarunk, tudatosan kell újragondolnunk pedagógiai felfogásunk minden elemét. Ez az elmélet tanulmányozásának az értelme.
 
 
Subscribe to Comments for "Bevezető gondolatok"