Paradigmatikus és narratív tudás

Jerome Bruner a gondolkodás két formájáról beszél. Az egyik forma, amelyet paradigmatikus módnak nevez, elvont fogalmakkal dolgozik, oksági összefüggéseket keres, a logika (és a matematika) eszköztárát használja, és az ebben a módban megfogalmazott állításoktól azt várjuk, hogy igazak legyenek. A másik forma a gondolkodás narratív módja. Ez éppolyan nélkülözhetetlen, mint az előző, bár tartalmát nem elvont összefüggések, hanem történetek alkotják.

Mi teszi a történetet történetté? Az első, ami feltűnik, hogy a történet egyedi, azaz nem általánosít, hanem elbeszél. Másodszor a történetnek időbeli lefolyása van, sőt: kezdete és vége. Ez a sajátosság felhívja a figyelmet arra, hogy bár a történet konkrét és életszerű, nem azonos az élettel. A valóságban minden eseményt más események előznek meg, és ezek egymással mindig oksági kapcsolatban állnak. Továbbá minden eseménynek következményei is vannak, az események sorozata tehát nemcsak visszafelé végtelen, hanem a folytatások is vég nélkül követik egymást. De még tovább boncolgatva a dolgot azzal kell szembesülnünk, hogy önmagukban események sincsenek, hiszen az, hogy mi számít eseménynek, az elbeszélő döntésétől függ. A történet tehát mindig konstrukció, amely megfeleltethető valóságos történéseknek (vagy nem), de ez a megfeleltetés soha nem lehet egyértelmű: a valóságot mindig többféle történet írhatja le. Ezen túlmenően a történet lehet fiktív is, a szépirodalom, a filmművészet ilyen fiktív történetekből építkezik, és ezek a történetek eleve más értelemben vonatkoznak a valóságra, mint a non-fiction, az „igaz történetek”. Ezért mondja Bruner, hogy míg a paradigmatikus gondolkodás az igazság megragadására törekszik, a narratívák jóságkritériuma a valószerűség, azaz hogy elképzelhetők-e: lehetséges-e a dolgokat az általuk kínált formában elgondolni.

A történet legfontosabb sajátossága azonban alighanem az, hogy szereplői vannak. A szereplőt pedig az teszi szereplővé, hogy cselekszik, azaz szándékokat valósít meg. A történet tehát csak akkor érthető meg, ha nemcsak az eseményeket fogjuk fel, hanem azt is, hogy a szereplők mit éltek meg az esemény során. Ezt a „mit éltek meg” kérdést nevezzük a szereplők intencionális állapotának, és ez magában foglalja a szándékokat, amelyek cselekvésekhez vezetnek, de ezen túlmenősen azt is, hogy mit érzékelnek, mit tudnak, mit gondolnak a szereplők. Röviden: a szándékokat és a vélekedéseket. Az intencionalitás nagyon fontos rendezőelve a narratív gondolkodásnak, noha maguk a szövegek – a történetek hordozói – nem mindig utalnak direkt módon a szereplők szándékaira és vélekedéseire. Bruner szellemes példája egy meg nem írt történet egyik szereplőjének szavait idézi.

– Hol van Jancsi? Aha, Zsuzsáék háza mellett láttam egy sárga Volkswagent.

A szerző feltételezi, hogy az olvasó kitalálja, mire gondolt a beszélő: Jancsinak nyilván sárga Volkswagenje van, és a kocsi Zsuzsáék háza mellett arra enged következtetni, hogy Jancsi is ott van. Narratív szöveget csak úgy tudunk olvasni, ha a szereplőknek szándékokat és vélekedéseket tulajdonítunk, és cselekedeteiket ezek alapján próbáljuk bejósolni. A cselekedetek aztán ennek megfelelően lesznek megszokottak vagy meglepőek.

Hivatkozott és ajánlott irodalom

Bruner, Jerome: Az oktatás kultúrája. Ford.: Egyed Katalin, Somogyi Eszter, Szalay Ágnes, Gondolat Kiadó, 2004.
Bruner, Jerome: Valóságos elmék, lehetséges világok. Ford.: Ehmann Bea, Újlaky Judit, Ülkei Zoltán, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005.
László János: A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005

A Jerome Brunert ábrázoló kép forrása: Ethos