Wilder Penfield kanadai idegsebész ötszáz olyan beteget vizsgált, akiknek a koponyáját agysebészeti beavatkozás céljából felnyitották, és agykérgük így hozzáférhetővé vált. Penfield elektromosan ingerelte e betegek agykérgének különböző részeit. Az esetek nagy részében a vizsgált személyekre ez semmilyen hatással nem volt, néha azonban különös, álomszerű emlékek felidézéséről számoltak be. Ezeknek az emlékeknek legfeltűnőbb sajátosságuk az volt, hogy nem rendelkeztek határozott tér- és időbeli koordinátákkal, nem kapcsolódtak be a vizsgált személy élettörténetébe. A vizsgálat másik figyelemre méltó tapasztalata az volt, hogy ugyanazoknak a kérgi helyeknek az ingerlése néha egészen különböző emlékképeket idézett fel, míg különböző kérgi ingerlések ugyanazokhoz az emlékekhez vezettek.
Penfield úttörő vizsgálódásai csak a kezdetét jelentették azoknak a kutatásoknak, amelyek a szemantikus és epizodikus memória megkülönböztetéséhez vezettek. Az utóbbi emlékezettípus életünk eseményeire vonatkozik határozott tér-időbeli kontextussal. Pl. emlékszem rá, hogy tegnap a villamoson ellenőrizték a bérletemet, vagy hogy milyen volt gyerekkoromban az első nap az óvodában. A kutatások szerint tudásunk ilyen koordinációjában nagy szerepe van egy meghatározott agyi területnek, amely közvetlenül a homlokunk mögött található, és amely újabban erőteljesen foglalkoztatja az agykutatókat. Az ún. prefrontális agykéregről van szó. Penfield páciensei valószínűleg azért érezték emlékeiket “álomszerűeknek”, mert a mesterséges ingerlés következtében a prefrontális agykéreg – és vele az epizodikus koordináció – nem lépett működésbe.
Endel Tulving három típusú memóriát különböztet meg a tudatosság jellege szerint.
Az epizodikus emlékezet tehát nagy mértékben személyes jellegű: eseményekhez kapcsolódik, amelyek velünk történtek meg, és megőrzi ezeknek az eseményeknek a személyes vonatkozását is.
A kép forrása: http://web.psy.ku.dk/