Kognitív sémák

Az új helyzeteket úgy próbáljuk meg értelmezni, hogy korábbi tapasztalatainkat hívjuk elő. A tudásnak ezt az aspektusát – hogy új információk felvételére és feldolgozására tesz képessé bennünket – nevezi a pszichológia kognitív sémának. Ulric Neisser tömör meghatározását alapul véve: a séma anticipáció és felderítési terv.  Ha feltűnik egy karszalagos ember a metrón, azt csak akkor fogom ellenőrként észlelni, ha rendelkezem a BKV-ellenőr sémájával. A séma aktiválódása lehetővé teszi, hogy már néhány kulcsinger alapján azonosítsam az ellenőrt, megjósoljam, hogy mit fog tenni (kérni fogja a jegyeket), és a továbbiakban erre a releváns ingerre készüljek föl, erre irányítsam a figyelmem (felderítési terv). Egyedül a séma aktiválódása – behívása a munkamemóriába – teszi lehetővé, hogy környezetünkből felvegyük a számunkra szükséges információt. Ismét Neissert idézve:

Mivel csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük, ez a séma (együtt a ténylegesen rendelkezésre álló információval) határozza meg azt, hogy mit észlelünk.

Az információ felvétele persze nem öncélú, hanem a környezethez – a környezeti eseményekhez – való alkalmazkodást szolgálja. Esetünkben az ellenőr észlelése arra sarkall, hogy előkészítsük a bérletünket – vagy a menekülés legrövidebb útját keressük.

A kognitív sémák két alapvető funkcióját különíthetjük el. Egyrészt a sémák segítségével különböztetjük meg a releváns információt az irrelevánstól. Nagyon durván azt mondhatjuk, hogy amiről nincs sémánk, azt nem tudjuk befogadni. Ez így van a legegyszerűbb észlelési szituációban is. Ha barátnőnket várjuk egy forgalmas állomáson, és arra számítunk, hogy ismét a jól ismert kék-barna összeállításban fog megjelenni, könnyen lehet, hogy nem vesszük észre közvetlen közelből sem, ha mégis a piros blúzt vette fel. Egyszerűen egy másik sémát aktiváltunk, és bár az ingerek eljutottak a szemünkhöz, nem éreztük relevánsnak, és ezért automatikusan figyelmen kívül hagytuk őket.

Ugyanezt a jelenséget tudományos szempontból világítja meg Bruner és Postman 1949-es kísérlete, amelyet Mérő László könyve alapján idézünk fel. A kísérleti személyeknek a francia kártya lapjait villantották fel, és a feladat mindössze annyi volt, hogy nevezzék meg, milyen lapot láttak. A lapok közé azonban néhány csalafinta változatot is elrejtettek: piros pikkeket és fekete kőröket. Amíg a felvillantási idő egészen rövid volt, minden simán ment: a kísérleti személyek nem vették észre a turpisságot, és a fiktív lapokat is besorolták valamelyik ismert kategóriába. Az idő enyhe növelése azonban zavarba ejtette a résztvevőket.

Gyakran kínos szorongást éreztek, az egyik alany például így reagált: "Bármi is ez a kártya, nem értem, hogy milyen színű. Nem is olyan a színe, mint egy kártya. Már azt sem tudom, hogy pikk vagy kőr. Már abban sem vagyok biztos, hogy milyen a pikk. Istenem!”

A megtekintési idő további növelése aztán leleplezte a trükköt, és a kísérleti személyek meg tudták fogalmazni, hogy mit látnak. A történettel azt próbáltuk illusztrálni, hogy már az észlelés szintjén is nehézséget okoz olyan információk befogadása, amelyekhez a megfelelő sémával nem rendelkezünk.

Hasonlóképpen működik a séma szelekciós funkciója akkor is, amikor már nem az észlelésről, hanem a gondolkodásról van szó. Vegyük a következő ismert beugratós feladatot. Egy ember elindul A városból B városba 4 km/h sebességgel. Ugyanabban a pillanatban B városból is elindul egy kerékpáros A városba 10 km/h sebességgel. Egy óra múlva találkoznak. Igen ám, de amikor A városból a gyalogos elindult, az orra hegyéről egy légy is elindult 20 km/h sebességgel a B városból induló kerékpáros felé, leszállt az orrára, de már indult is vissza, és így ingázott a két orr között, amíg a találkozó meg nem történt. A kérdés, hogy mennyi utat tett meg összesen a légy. A matematikában járatlan olvasó talán már a közepén feladta a gondolkodást. De gyakran előfordul, hogy még a felkészültebb áldozatok is nagyon nehéznek ítélik a problémát. Ha határérték-számítási sémákat akarunk mozgósítani a megoldáshoz, elvesztettük a játszmát, ha azonban képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni a fölösleges információkat, és észrevesszük, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgásról van szó, amelynek ismerjük a sebességét, és azt is tudjuk, mennyi ideig tartott, akkor a megtett út „kiszámítása” pofonegyszerűnek tűnik. A rutinos feladatmegoldó valójában nem is érti, hogy mi okozhat nehézséget valakinek egy ilyen feladatban, mivel egyszerűen nem foglalkozik az irreleváns információkkal.

A kognitív sémák másik – az előzővel ellentétes – nélkülözhetetlen funkciója, hogy a hiányzó információt a sémák segítségével pótoljuk. Ha egy történetet hallunk arról, hogy valaki megebédelt egy étteremben, feltételezzük (alapértelmezés szerint), hogy az ott megrendelt ételeket fogyasztotta el, nem a táskájából vette elő az otthon becsomagolt szendvicset. Továbbá feltételezzük, hogy nem a szomszéd asztalról vette el a levest stb. Az alapértelmezést (amelyet a fejünkben raktározott séma tartalmaz) egészen addig hallgatólagosan igaznak gondoljuk, amíg az ellenkezőjéről nem kapunk információt.

A séma kiegészítő funkciójának erejét ismét egy beugrató történet segítségével mutatjuk be. Az apa autókázni viszi a fiát, de a kellemesen induló kirándulás tragikus fordulatot vesz. Balesetet szenvednek, az apa szörnyethal, a gyerek pedig súlyos koponyasérülést szenved. Kórházba szállítják, és megállapítják, hogy sürgős agyműtetre van szükség. Szerencsére éppen a városban tartózkodik az a híres agysebész, aki talán egyedül képes arra, hogy ezt a bonyolult műtétet végrehajtsa. Természetesen értesítik, és a specialista készségesen vállalkozik is a beavatkozásra. Rövid időn belül megjelenik a kórházban, felkészül az operációra, de amikor belép a műtőbe, rémülten sikolt föl: "Úristen! Ez az én fiam!" Aki most csodálkozik, és erősen gondolkodik a megoldáson, annál jól működött a séma öntudatlan kiegészítő hajlma, amely ebben az esetben nem volt teljesen indokolt, azaz előítéletnek bizonyult.

Az esetek jelentős részében azonban nagyon is szükség van arra, hogy az adott információ "mögé lássunk", azaz lássuk (gondoljuk, értsük) azt is, amit az adott információ nem tartalmaz. A sémának ez az automatikus kiegészítő funkciója teszi lehetővé az utalást, amely mind a hétköznapi kommunikációban, mind a művészetekben kiemelkedően fontos szerepet játszik. Ezáltal nem kell mindig mindent részletesen kifejteni, elég csak egy-két kulcsszót kimondani, amelyek beszélgetőpartnerünkben már aktiválják a teljes sémát, és jó esetben ugyanarra fog gondolni, mint mi. Aki nem képes észlelését ilyen alapértelmezett értékekkel kiegészíteni, olyan komikusan viselkedhet, mint Papageno, amikor rátalált Paminára, és az Éj Királynőjétől kapott kép alapján megpróbálta megállapítani a személyazonosságát: minden egyezik, kivéve a kéz és a láb, ugyanis az arcképen Paminának nincs keze és lába.  Ha valaki megkérdezi, nem tudjuk-e hány óra van, a kérdést magunkban kiegészítjük az alapértelmezésnek megfelelő valódi kérdéssel, hogy ti. ténylegesen hány óra van, és nem idegesítjük fel a kérdezőt azzal a válasszal, hogy de, tudjuk.

A tudás – legalább egyik aspektusát tekintve – sémaként határozható meg. Ha tudok valamit, ez a tudásom arra jó, hogy a mindenkori helyzetben adott információt erre a tudásra támaszkodva automatikusan ki tudom egészíteni, és így hatékonyabban tudom felhasználni. Ha tudom, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, ez a tudásom mindig működésbe lép, amikor meg kell fognom egy szál rózsát: előre feltételezem, hogy tüskéket fogok tapasztalni, és mind látásomat, mind tapintásomat úgy fogom irányítani, hogy a lehető legpontosabban felderítsem  e tüskék helyét és veszélyességi fokát. Neisser ugyan ezt a sémafogalmat elsősorban az észlelés vonatkozásában fejtette ki, de nem zárta ki a tágabb értelmezés lehetőségét. Valóban, a rózsáról szóló tudásunk éppúgy életbe léphet akkor is, ha csak olvasunk róla, pl. azt, hogy egy legény vadrózsát lát a réten, és le akarja tépni. Feltételezzük, hogy szó lesz a tövisekről is, és ez az anticipáció meghatározza a további olvasást: várjuk és keressük az erre utaló jeleket. Bizonyos kulcsinformációk sémákat hívnak be a munkamemóriába, és a további információfelvételt már ezek a sémák szabályozzák. A megfelelő séma aktiválásával elemi szinten létrejött a megértés.

A fenti fejtegetés tanulságai röviden abban a tézisben foglalhatók össze, hogy „tudni annyit jelent: másképp látni”. A látás persze itt csak metonímia, amely az információfelvétel változatos formáit van hivatva szemléltetni. Aki tud valamit, az mást lát a világból, mint aki nem tudja ugyanazt. Bizonyos értelemben többet, bizonyos értelemben kevesebbet. Aki nem tud autót vezetni, az az anyósülésen ülve mások szabálytalanságait éppúgy nem látja meg, mint a mellette ülő vezetőét, ahogy nagyon kevéssé érzékeli a veszélyes helyzeteket is. Az utcai forgalom látványa sokkal többet mond az iskolázott szemnek, mint a hozzá nem értőnek. Ugyanakkor felkészületlen barátunk megláthat olyan dolgokat, amelyek a figyelmes vezető számára csak fölösleges, és ezért zavaró információt jelentenének.

Ez a gondolat persze egy kicsit zavarba ejtő lehet. Eszerint csak azért érdemes tudást szerezni – tanulni –, hogy a megszerzett tudás segítségével új tudáshoz juthassunk? Nem arról van-e szó, hogy a tudás célja inkább a cselekvés, és hogy a tanulás a hatékonyabb viselkedést, végső soron a környezethez való hatékonyabb alkalmazkodást szolgálja? A két értelmezés nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Vegyünk egy egyszerű készséget: be tudunk verni egy szöget a falba. Első pillantásra világos, hogy a tudás közvetlenül a cselekvést szolgálja: tudni annyit jelent, mint hatékonyan cselekedni. De ha mikroszkóp alá helyezzük a folyamatot, látjuk, hogy az előző bekezdésben megfogalmazott tudásértelmezésünk is érvényes. Ügyesen beverni a szöget mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szög állásának látványa, a bal kezem ujjain érzett lökések, amikor a kalapáccsal a szög fejére ütök, a kalapács súlyának érzése stb. nekem többet jelentenek, mint annak, aki most próbálkozik ezzel a művelettel életében először. Tudásom közvetlenül abban nyilvánul meg, hogy másképp „látok”, és csak közvetve jár azzal az eredménnyel, hogy másképp cselekszem.

Hivatkozott irodalom és ajánlott olvasmányok

Bartlett, Frederic C.: Az emlékezés. Fordította: Pléh Csaba. Budapest, Gondolat, 1985.
Mérő László: Észjárások. Budapest, Tericum, 1997.
Neisser, Ulric: Megismerés és valóság. Fordította: László János. Budapest, Gondolat, 1984.

Az Ulric Neissert ábrázoló kép forrása: Wikimedia Commons
A Jerome Brunert ábrázoló kép forrása: Ethos