Kompetencia

Az én-pszichológia kompetenciafogalma

A kompetencia szót magyarra talán hozzáértésnek lehetne fordítani. Van-e ennek a „hozzáértésnek” jól körülhatárolt pszichológiai értelmezése? Ha ennek a kérdésnek akarunk utánajárni, többféle, néha egymással nehezen összeegyeztethető megközelítéssel is találkozhatunk. Ezek közül az én-pszichológia tradícióját emeljük ki, mert alighanem ide vezethető vissza a fogalomnak az az értelmezése, amely a mai pedagógiai diskurzusban körvonalazódik.

Robert White Freud ösztönelméletének meghaladására fejlesztette ki saját, a környezethez való alkalmazkodást szabályozó én-t a középpontba állító teóriáját. Ebben az értelmezési keretben az én-nek megvannak a maga saját, az ösztönökből le nem vezethető belső motívumai, amelyek éppúgy kielégülésre törnek, mint az ösztönök. Ilyen mindenekelőtt a kompetencia, amelynek fogalmát White sokoldalúan kimunkálta, és amely egy szervezet azon képességére vonatkozik, hogy környezetével hatékony interakciót folytasson.  A kompetencia tehát itt motívum, örömforrás: pusztán az a tény, hogy hatékonyak vagyunk egy cselekvéssor megvalósításában, egy probléma megoldásában stb., az elért eredmény konkrét hasznától függetlenül is kielégüléshez vezet.

Örömöt élünk át, amikor kezünk alatt kiformálódik egy agyagedény, amikor sikeresen eltáncolunk egy bonyolult figurát, amikor érezzük, hogy isteni lesz a sütemény, amikor megoldunk egy informatikai problémát, vagy amikor magunkat legyőzve sokkal többet futunk, mint amennyire eddig képesek voltunk. A dologban az az érdekes, hogy maga az agyagedény talán nem is fontos, még nem is tudjuk, mit kezdünk majd vele. És az is nyilvánvaló, hogy amit végül elértünk a számítógépes probléma megoldásával, semmiképpen nem ért annyit, hogy egész éjjel vacakoljunk vele. De nem is azért csináltuk. Tudni akartuk, hogy képesek vagyunk rá, és mivel azok voltunk, élveztük a saját képességeinket. Bizonyos, hogy a kompetenciamotívum nagyon jellemző az emberre, de más főemlősökre is, és nagyon valószínű, hogy rajtuk kívül is jó néhány állatra.

Ugyanezt a nyomvonalat követi nyolclépcsős életciklus-elméletében Erik Erikson. Modelljében az iskolás korhoz kapcsolódik az a belső igény, hogy a személy képes legyen „megcsinálni, mi több, jól vagy akár tökéletesen megcsinálni bizonyos dolgokat”. Erikson is használja a kompetencia fogalmát, és ahhoz nagyon hasonló értelemben beszél az iparkodás érzéséről (sense of industriousness), mint olyan eredményről, amelynek létre kell jönnie, különben az alacsonyabb rendűség (inferiority) tudata fenyeget.  Ebben Adlert követi, akinél a kompetenciára való törekvés voltaképpen a kisebbrendűségi érzés kompenzációjaként alakul ki. Összességében elmondhatjuk, hogy ebben a tradícióban a pszichológia konzekvensen használ egy kompetenciafogalmat, amely hozzáértést jelent, azt, hogy valamilyen területen jók vagyunk, képesek vagyunk megbirkózni a terület jellegzetes problémáival. Eközben hangsúlyozza, hogy ez a képességünk nem passzív és külsődleges, hanem olyasmi, ami identitásunk alkotóeleme, ami mellett elkötelezzük magunkat, aminek gyakorlása tehát belső szükségletünk.

A szakértelem elmélete

De mit jelent közelebbről az, hogy értünk valamihez? A kompetencia egyfajta szerkezeti modelljét kínálja a szakértelem (expertise) pszichológiai elmélete. Szakértelemről beszélünk, és nem szaktudásról. Az utóbbi a magyar nyelvben a szakmához, a szakképzéshez kapcsolódik, itt azonban egyszerűen arról van szó, hogy értünk valamihez. És érteni nemcsak a szakmához lehet, hanem a gombákhoz vagy a rockzenéhez is, egyszóval bármihez, amiben komolyan elmélyedtünk. Azaz nagyon is összefügg az én-pszichológusok által kimunkált kompetenciafogalommal, és semmiképpen nem ellentétes az általános műveltséggel.

A szakértővé válás folyamatát többen megkísérelték leírni. A továbbiakban elsősorban a Dreyfus-fivérek által kidolgozott modellre támaszkodunk. A Mind over Machine című könyv  1986-ban jelent meg, azaz elég korán ahhoz képest, hogy a szerzők elsősorban azt akarták bizonyítani, hogy az emberi elme soha nem lesz pótolható gépekkel, mivel működési módja radikálisan eltér a mégoly fejlett gépekétől. Számunkra azonban ez most csak annyiban érdekes, hogy Dreyfus és Dreyfus saját tudáskoncepciójukat egy mechanikus, a gépi metaforára épülő tudáskoncepcióval szemben fejtik ki.

A kezdőtől a szakértőig vezető úton öt állomást különítenek el a szerzők. Ezek ismertetése helyett foglaljuk össze a fejlődés fő folyamatait. A kezdő és a szakértő közötti különbség a szerzők szerint abban ragadható meg, ahogy a problémahelyzeteket kezelik. (Ún. rosszul strukturált problémákról van szó. Jól strukturált probléma például egy rejtvény, amelynek megoldásához minden szükséges adat adott, a problémamegoldó részéről csak jó gondolkodásra, intelligenciára van szükség. Az élet azonban inkább rosszul strukturált problémákkal szembesít, amelyek megoldásához – rögtön látni fogjuk – előzetes tudásra, tapasztalatra van szükség.) A kezdő analitikusan közelít, tudatosan szétszedi a szituációt olyan elemekre, amelyeket korábban megtanult, és most tudatosan felismer. Továbbá próbál az adott szituációtól független, absztrakt szabályokat alkalmazni. Kevés a tapasztalata, ezért az absztrakciókra hagyatkozik.

A szakértő magatartása viszont a felhalmozott konkrét tapasztalatokon alapul, és azon, hogy az új helyzeteket tudattalanul az emlékezetében őrzöttekhez hasonlónak ismeri fel. Ezt a folyamatot a szerzők holisztikus sablonalkalmazásnak nevezik. Holisztikus (egészleges), mert nem elemzés eredménye, hanem ráérzés és intuíció. És sablonalkalmazás, mert a már meglévő konkrét tapasztalatoknak való megfelelés játssza a gondolkodásban a vezető szerepet. Fontos különbség még, hogy a kezdő kívül áll a problémán. Ezen azt értjük, hogy másoktól tanult szabályokat alkalmaz, a tudás még nem a sajátja, a kudarc és a siker nem személyes jellegű. A szakértő viszont elkötelezetté válik a problémamegoldás során, mert saját terve szerint foglalkozik a problémával, beleviszi a szituációba a saját tudását, és ezért a siker és a kudarc is mélyen érinti. (Felfigyelhetünk itt arra, hogy az elmélet érintkezik az én-pszichológusok kompetenciaelméletével, amely szorosan az identitáshoz kapcsolódik.) Röviden: ami a szakértő erejét adja, az a konkrét tapasztalatok és egyedi ismeretek sokasága, az intuíció döntő szerepe a gondolkodásban és az elkötelezettség a saját stratégiák mellett.

A kompetencia szakértelmen (azaz hozzáértésen) alapuló fogalma két kognitív komponenst tartalmaz. Az egyik összetevő szituációfüggetlen. Az iskolában tanult ismeretek tipikusan ilyenek. Ha például tudjuk, hogy a daktilus egy hosszú és két rövid szótagból áll, ez a tudásunk egy absztrakt daktilusra vonatkozik, amely minden konkrét versélményünktől eloldozódott. A szituációfüggetlen tudás azonban nem feltétlenül ismeret. Számos olyan készséggel rendelkezünk, amelyek minden konkrét szituációtól függetlenül fejleszthetők, és rutinszerű mivoltukban éppúgy dekontextualizáltak, mint általános ismereteink. A fék használatának képessége az autóban, számozott felsorolás létrehozása egy szövegszerkesztőben, a guruló átfordulás vagy egy másodfokú egyenlet megoldása példák lehetnek az ilyen készségekre.

A szituációfüggetlen tudás nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy értsünk valamihez: ez biztosítja a tudás transzferálhatóságát, azt, hogy változatos körülmények között tudjuk alkalmazni. Mindazonáltal nem elégséges feltétele. Ahhoz, hogy valóban hasznát vegyük a tudásunknak, arra is szükség van, hogy felismerjük azokat a szituációkat, amelyekben éppen ezt a tudást kell mozgósítanunk, és nem különben azokat is, amelyekben viszont nem vesszük hasznát ennek a tudásunknak. Az, hogy tudunk fékezni, egy dolog. Az, hogy tudjuk, általában mikor kell fékezni, egy másik dolog (még mindig a szituációfüggetlen komponens). Az viszont, hogy egy adott közlekedési szituációt, amelyben benne vagyunk, olyanként ismerünk föl, ahol a fékezésre vonatkozó rutinunkat alkalmazni kell, ez már egy egészen más dolog, és ezt nevezhetjük a kompetencia szituatív komponensének.

A szituatív tudás kialakulásában gyakran játszik fontos szerepet az, amit a pszichológia perceptuális tanulásnak nevez. A laikus egy röntgenfelvételen csak foltokat lát, az orvosra viszont azt mondjuk, hogy gyakorlott szemmel nézi, ezért rengeteg információt szerez belőle. Valójában persze nem a szeme gyakorlott, hanem a látása: megnézett nagyon sok röntgenfelvételt, és azok értelmezésében tapasztalt mesterek segítették, így végül ő is megtanult látni. Megtanulta, hogy milyen vizuális konstellációk milyen explicit ismeretek előhívását igénylik (és melyek azok, amelyeknél hiba volna ezeket az ismereteket mozgósítani).

A kompetenciának ez az összetevője (nevezhetjük helyzetfelismerési képességnek) aligha sajátítható el másként, mint úgy, hogy megélünk számos olyan helyzetet, amelyben szükség van erre a tudásra, és számos olyat is, amelyben nincs szükség. Ezeket a tapasztalatokat kognitív sémákként tároljuk, és alapvetően intuitív módon használjuk fel, azaz olyan gondolkodási folyamatokról van szó, amelyeket a tudatunkkal nagyon kevéssé tudunk kontrollálni (holisztikus sablonalkalmazás).

Hivatkozott irodalom és ajánlott olvasmányok

Dreyfus, Hubert L. – Dreyfus, Stuart E.: Mind over Machine. New York, The Free Press, 1986.
Erikson, Erik. H.: Az életciklus: az identitás epigenezise. In: A fiatal Luther és más írások. Budapest, Gondolat, 1991.
Knausz Imre: Műveltség és demokrácia, Budapest, 2010.
White, Robert: Motivation Reconsidered. The Concept of Competence. Psychological Review, 1959. pp 297-333.