Tanítás

A tanítás legegyszerűbb meghatározása: a tudás átadása. Az egyik személy (a tanító) több (komplexebb) tudással rendelkezik, mint a másik (a tanuló), és tevékenysége arra irányul, hogy a tanuló tanuljon, azaz elsajátítsa annak a tudásnak egy részét, amellyel a tanító rendelkezik.

Ez a meghatározás kiindulópontnak jó, de az átadás metaforája több ponton is sántít. Először is a tanulóban kialakuló tudás ritkán lesz azonos a tanító elméjében rögzített tudással. A tanuló valójában előzetes tapasztalataira és adottságaira támaszkodva, azokat felhasználva maga konstruálja a tudását, és ha az így kialakuló tudás eltér a tanító tudásától, az nem jelenti feltétlenül a tanítás kudarcát. Jellegzetes példa lehet egy sportoló vagy egy művész fejlődése. A kezdő festő természetesen sokat tanul a mesterétől, ez azonban nem mond ellent annak, hogy egészen másképp konstruálja meg elméjében a valóságot, mint az. Hasonlóképpen fejleszti ki egyéni stílusát – mestere tanításai nyomán – a tornász vagy ökölvívó is. De nemcsak ezekben az esetekben van ez így. A történelemtanár sem a saját lenyomatait hozza létre tanítványaiban, még a történelemszemlélet vonatkozásában sem. Nem is teheti: amit tanít, az a tanítvány elméjében egyedi módon ötvöződik annak személyes tapasztalataival és kognitív sémáival. A tudás átadásáról tehát csak ezzel a megszorítással beszélhetünk.

Másodszor nem is olyan ritka az olyan helyzet, amikor a tanítás eredményeként a tanuló személy olyan tudáshoz jut, amellyel a tanító nem is rendelkezett. Gondoljunk csak az egyetemi szemináriumi dolgozatok régi hagyományára. A tanuló (esetünkben a hallgató) elmélyed Inota 18. századi társadalomtörténetében, és olyan ismeretekre tesz szert, amelyekkel a tanára talán soha nem rendelkezett. Ezen túlmenően még az is elmondható, hogy talán nagyon hosszú időre meg is jegyzi az így elsajátított tudást, hiszen – jó esetben – valódi érdeklődés fűzte a téma kutatásához. A tanár természetesen ebben az esetben is tanított, hiszen megfogalmazta a feladatot, teljesítési kritériumokat szabott, menet közben tanácsokkal segítette a munkát, és a végén értékelte azt. Nehezen beszélhetünk azonban tudásátadásról. Mondhatjuk persze, hogy valójában nem az volt a tanítás célja, hogy a hallgató sok apróságot megjegyezzen Inota lakosságáról, hanem valami általánosabbat, mondjuk, a kutatás módszereit, a történelmi gondolkodást akarta megtanítani, és ebben az értelemben mégiscsak a saját tudását adta át. Ebben is van igazság, és ez rámutat arra: a tanítás feltétele, hogy valóban kompetensek legyünk az adott területen. De ez sem a teljes igazság, az a bizonyos "általánosabb" tudás ugyanis aligha elválasztható mindattól az "apróságtól", amelynek kutatásáról a dolgozat szólt.

A fenti megfontolások miatt sokan lemondanak az átadás metaforájáról, és inkább úgy határozzák meg a tanítást, mint a tanulás segítését. Tegyük hozzá: kognitív segítését, hiszen azt mégsem nevezhetjük tanításnak, ha a férj azzal segíti a felesége tanulását, hogy időről időre ő látja el a gyereket.

A fentiekből az is világos, hogy a tanítás szándékos tevékenység. Nem beszélhetünk tanításról anélkül, hogy a tanítónak kifejezetten szándékában állna a tanulás segítése. És ez rávilágít arra, hogy pszichológiai szempontból mennyire bonyolult jelenség a tanítás. A tanító személynek ugyanis képet kell alkotnia a tanuló tudásáról és arról is, hogy ez hogyan alakul a tanítás során. Ez azért nélkülözhetetlen, mert csak ennek alapján tudja pontosan kialakítani saját tanítási stratégiáit. (Nem jó például, ha olyat akar megtanítani, amit a tanuló már tud, vagy azért nem akar megtanítani valamit, mert tévesen azt gondolja, hogy a tanuló már tudja.) Senki sem lát azonban bele közvetlenül a másik ember fejébe, a másik tudásáról csak finom és sokszor öntudatlan mechanizmusok révén szerezhetünk képet. Hasonló helyzetben van a tanuló is: a tanítást csak akkor tudja hasznosítani, ha megérti, hogy mi a tanár szándéka, és azonosulni akar azzal.

Ebben az értelemben valószínűleg csak az ember tanít. Bár gyakran látjuk, hogy állatok is megmutatnak kicsinyeiknek bizonyos viselkedésformákat, és ezt akár nevezhetjük is tanításnak, de nagyon valószínű, hogy ezekben az esetekben tanító és tanuló nem "olvassák egymás elméjét", a folyamat ennél sokkal mechanikusabb. Az ember esetében viszont  a tanítás univerzális jelenségnek tűnik. Távolról sem csak az iskola a tanítás színtere. Minden ember tanít, talán csak az egészen kis gyerekeket és az autistákat leszámítva. Nemcsak tanár a tanítványt és szülő a gyerekét, hanem gyakran egyenrangú társak is tanítják egymást: gyerek a gyereket és felnőtt a felnőttet.

Hivatkozott irodalom és ajánlott olvasmányok

Strauss, Sidney: A tanítás mint természetes kogníció. Fordította: Beréndi Márta. Magyar Pedagógia, 2002. 4. sz. 417-431. o.